Hónapra pontosan egy évvel a szégyenletesen olcsó és minden tekintetben felejthető első epizód után került mozikba Rhys Frake-Waterfield Twisted Childhood Universe névre keresztelt, közkinccsé vált mese-karakterek felhasználásával indított filmes univerzumának következő darabja. Micimackó és antropomorf haverjai ezúttal még többen és még durvább fokozatra kapcsolva folytatják bizarr és morbid ámokfutásukat az emberek világában.
Egy medve nem csinál nyarat
A Százholdas Pagony antropomorf jószágainak fogságából az első részben kiszabadított Christopher Robin visszatér Ashdown városába, ám képtelen megemészti az átélt traumákat, így pszichológus segítségét veszi igénybe. Akárhogy próbálkozik újra beilleszkedni, kirekesztett személyként kezelik, sőt még kórházi állásából is kirúgják. Eközben az erdőben Micimackó legújabb (a második kötet szerzői jogainak elévülését követően immár szintén public domain) cimboráival – a gonoszan néző Bagollyal, illetve a CGI-farokkal büszkélkedő Tigrissel – további áldozatokra csap le, ám az egyik balul sikerült akciójuk során elveszítik Malackát, ami éktelen haragja gerjeszti őket.
Christopher Robin egy látogatás során megismerkedik a kórház öreg gondnokával, aki egy kényszerű vallomás keretében megosztja vele, miszerint segédkezett egy tudósnak gyerekeket rabolni az agyament kísérleteihez. Ebben a titkos projektben bizonyos állati génekkel turbózták fel őket. Szegények persze nem élték túl a bizarr eseményeket, viszont a közeli erdőben öngyógyító képességekkel bíró félig ember, félig állat mutánsként támadtak fel. Főszereplőnknek ilyen titok birtokában azonban felocsúdni sincs ideje, ugyanis a vérre szomjazó erdei bestiák előbb a szüleit nyírják ki, majd egy használaton kívüli gyárépületben megrendezett dNb-parti összes fiatalkorú résztvevőjét küldik válogatott módszereikkel a másvilágra.
Csak egy olcsó slasher és semmi más?
A faék egyszerűségű, totál jellegtelen forgatókönyvvel és a hozzá passzoló minimalista költségvetéssel készült első epizód a rémgyenge, unalmas, minden elemében felejthető igénytelen slasherfilmek népes táborát gyarapította. Gyakorlatilag nulla hozzáadott értékkel, a filléres szórakoztatás jegyében vette kölcsön A. A. Milne klasszikus meseszereplőjét, miután lejárt a hozzá kapcsolódó szerzői jog. (Hogy mi is ez, erről korábbi cikkünkben már írtunk.) Bár a minőség tekintetében a folytatás még mindig elég gyengén muzsikál, azonban az üzembiztos slasher-kliséken felülemelkedve megpróbált valamiféle saját bizarr mitológiát is felépíteni, némileg továbbgondolni az első rész üresen tátongó hagyatékát.
Engem speciel a kezdetek óta érdekelt, hogy akkor ezek a lények kik vagy mik. Sötétben sunnyogó maszkos gyilkosok, akik egy klasszikus irodalmi mű szereplőinek identitását használva öldösnek halomra fiatalokat? Netán valamiféle mutáns szörnyek? Vagy csak szimplán a rendező úr bizarr meta-fikciójának érthetetlen termékei? Esetleg a denveri musztángok bajnokcsapata? (Bocs, muszáj volt.) Most végre tehát magyarázatot kapunk, ha nem is túlontúl eredeti az ötlet.
Ezek bizony brutális állatok!
A Micimackó: Vér és méz második részében már egyértelműen Christopher Robin köré épült a történet; az egykori játszópajtásai által szörnyű fogságban tartott srác minden erejével próbálja megóvni városát az antropomorf bestiák potenciális támadásoktól, ám pechjére senki nem hisz neki. Mi viszont pont emiatt örömködhetünk, ugyanis minden eddigieknél több (legalább harminc) morbid módon elkövetett gyilkosságot láthatunk. A készítők elmondása szerint a folytatás egyébként ötször nagyobb büdzséből készült, amely a forgatás végére tízszerese lett az első rész filléres költségvetésének. Tehát az összképet nézve jóval változatosabb helyszíneket, látványosabb jeleneteket, illetve néhány esetben speciális effektusokat kapunk.
Filmünk a folytatások alapvető törvényét betartva még magasabb fordulatszámra kapcsol vagy legalábbis úgy tesz, mintha. Micimackó mérgében lakóautókat döntöget fel, vadcsapdával zsonglőrködve metszi le emberek fejét vagy éppen lángoló láncfűrésszel kerget fiatalokat. Kevésbé meggyőző színészi alakításokban és kapkodó vágásokban bővelkedő cselekménye ezúttal sem tűnik kimondottan izgalmasnak vagy feszültnek, és az előző etaphoz hasonlóan a játékidő nagy részében úrrá kell lennünk az unalomfaktoron, ám a halálnemek szerencsére elég változatosra sikerültek. Míg a hegyes karmokkal megáldott Tigris kegyetlenkedésre való hajlamát inkább csak a fináléban mutatja meg, addig Bagoly a levegőből támadva folyamatos egyéni akcióival uralja a képernyőt.
Láthatunk különféle szúró és vágóeszközökkel való bulis kivégzést, puszta kézzel nyakról letépett kobakokat, egy kevésbé hatékony lobotómia alkalmával pedig előkerül a fúrógép, majd később a kézifűrész. De a szögekkel kivert baseball ütő és a láncfűrész sem marad érintetlen. Személyes kedvencem egyébként, amikor Micmackó az egyik rendőrtisztet előbb a leszabott kezével veri agyon, majd zárásként biztos, ami biztos alapon még beletömködi azt az áldozat szájába. Azonban hiába a vérvörösbe csomagolt ámokfutás, ha még mindig csak azon hulladékfilmek iránt rajongó szűk rétegnek merem ajánlani, akik eleve favorizálják a bűnös élvezet kategóriát.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak…
A másfél órás játékidő végén ezúttal is meg kell elégednünk egy javarészt semmitmondó lezárással; elég egyértelmű a folytatás ténye, a hírek szerint Rhys Frake-Waterfield már javában készíti elő a harmadik felvonást. Ám előtte még várakozik a sorban a Bambi: The Reckoning, illetve a Peter Pan’s Neverland Nightmare című förmedvény, legutóbb pedig egy Pinnochioról szóló adaptációról lehetett hallani. Ha így folytatják, a Marvel/DC lassan unalomba fulladó szuperhősös produkciói helyett ez a low budget public domain mese-franchise fog utat törni magának. Csak épp a jóízléssel megáldott közönség számára abban bizony nem lesz sok köszönet…