A tervezetthez képest jóval később jutottam el oda, hogy megnézzem Alberto Corredor Baghead – Holtakkal suttogó című filmjét. A látottak alapján viszont nyugodtan várhattam volna tovább is. Sajnos az utóbbi években sokadjára ismétlődik a minta: adott egy hellyel-közzel érdekes, jó lehetőségekkel kecsegtető történet, melyet megtámogatnak legalább egy-két nagyobb, ismertebb névvel (esetünkben Freya Allannel, a Vaják sorozat Cirijével). A stáblista végére azonban a rettegés és iszonyat egyetlen forrása pusztán a kérdés marad, miszerint a folyamatnak mely pontján mehettek ennyire félre a dolgok?
Figyelmeztetés: kritikánk erősen spoileres!
Problémás lakótársak
A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy Corredor ugyan remek alapokból építkezett – elvégre a film alapjául szolgáló, 2017-es rövidfilmje, melyben először mutatta be ezt a koncepciót, számos díjat bezsebelt – ám a feladat, hogy ezt egy egész estés filmmé formálja, már feladta a leckét, és jobb híján kiszámítható csavarokkal, klisés karakterekkel pótolta ki azt. Főhősünk, Iris, megörökli évek óta nem látott apja lepukkant kocsmáját, melynek emeletére beköltözik, amíg megoldást talál katasztrofális pénzügyi problémáira. Már az első este során egy kétségbeesett férfi tör be hozzá, aki több ezer eurót ajánl fel neki, hogy cserébe beszélhessen az épület pincéjének lakójával. Mint kiderül, ez a rejtélyes lakó egy több száz éves, torz, a fején zsákot hordó boszorkány, aki az elhunytak egy tárgyának elfogyasztását követően képes felvenni azok alakját és megidézni a lelküket. A dolog veszélye, hogy a boszi kifejezetten gonosz és bosszúszomjas démoni lény, aki két perc elteltével átveszi az “elhunyt” irányítását, hazugságokkal, fájdalmas féligazságokkal és démoni machinációkkal keverve a valóságot. Ráadásul minden alkalommal, amikor gazdája használja őt, egyre erősebbé válik, így átkokhoz, illúziókhoz és a legkülönfélébb eszközökhöz folyamodhat, hogy kiszabadulhasson.
Az alapötlet még laikus szemmel nézve is hemzseg a jobbnál-jobb ötletektől. A gyász feldolgozása, a konfrontáció a múltbéli traumákkal eleve hálás témák a horrorban, az eszköz pedig még ha nem is túl eredeti – elvégre a zsákfejű boszorkány egy eleven ouija tábla szerepét tölti be – bőven adott volna lehetőséget a továbblépés, a feloldozás szimbolikus katarzisához. (De egy tehetségesebb rendező megkockáztatom, még akár olyan elemeket is kifejezhetett volna ezekkel a történetelemekkel, mint például a nők segítői, gyógyítói szerepbe való kényszerítése a társadalom által.) Azonban vagy Corredor nem volt elég tapasztalt még rendezőként ahhoz, hogy megfelelően dúsítsa a 15 perces koncepciót másfél órába, vagy a stúdió ragaszkodott ahhoz, hogy ez a dúsítás mindenképp a horrorfilmek unalomig ismert elemeivel és fordulataival történjen.
Kiábrándító zsákbamacska
A totális kiszámíthatóság legfőbb áldozatai a karakterek, melyeknek egy ilyen jellegű történet legfőbb mozgatórugóinak kellett volna lenniük. Akár a jellemábrázolásról, akár fejlődésről beszélünk, az elégséges szintjét sem ütik meg. Viselkedésükben pedig a logika hiánya csak ráerősít a történetben tátongó számtalan lyukra, melyek egyenként is nagyobbak, mint a falon ütött hasadék, melyen a boszi besétál a pincébe. Legyen szó akár Iris és az apja viszonyáról, Iris és legjobb barátnője (aki mellesleg a film legirritálóbb szereplője) dinamikájáról, vagy akár a Jeremy Irvine által megformált kétszínű adalékkarakterről, Neilről, mind egydimenziósnak érződnek, idegesítő és logikátlan a viselkedésük. Utóbbi problémát a film fináléja ugyan megpróbálja azzal a narratívabeli huszárvágással megmagyarázni, hogy mindenről az oduja mélyén bűbájokat és igézéseket mormoló boszorkány tehetett, ez édeskevés másfél órányi időhúzás és félsikerült ijesztgetés után.
A dolog annyira sántít, hogy bár nagyon kíváncsi voltam Freya Allan színészi teljesítményére, végső soron az a többi színészéhez hasonlóan értékelhetetlen, a történet ugyanis talán az elhunyt apát alakító Peter Mullant leszámítva még csak lehetőséget sem biztosít számukra, hogy intenzív érzelmeket, belső vívódást adjanak át. A jellegtelenség, felszínesség olyan mértékben hatja át a Baghead teljes játékidejét, hogy néhány nappal a megtekintését követően, a kritika írása közben már csak három dolgot tudtam felidézni belőle. Ezek közül az egyik a boszorkány történetének egyszerű elbeszélése volt. A mainstream filmipar ugyanis valahogy elengedhetetlennek érzi, hogy még egy faék egyszerűségű történetben is betűre pontosan megmagyarázza a természetfelettit, fittyet hányva arra, hogy az ismeretlentől és a megmagyaráz(hat)atlanból eredő félelem mennyivel erősebb és hatékonyabb. A másik a nevetséges, történetileg értelmezhetetlen, talán nyomasztónak szánt, valójában csak súlytalan lezárás. A harmadik pedig az eredeti koncepció, melyből lehetett volna jó dolgokat kihozni. Csak nem így.
A Baghead sajnos újabb riasztó jele a mainstream horrorfilmipar kifulladásának és ötlettelenségének, leginkább az rémisztő benne, hogy egy ilyen ötletet sikerült ennyire gyengén megvalósítani, illetve hogy ezt a filmet a készítők elég kompetensnek érezték ahhoz, hogy mozivásznakra küldjék. A lehetőség, hogy a stúdió és a rendező ennyire lenézte a közönséget, ugyanolyan elrettentő, mint az a sajnos valószínűbb forgatókönyv, hogy a stúdiórendszer egy része úgy kezeli a horrorfilmeket, mint papíron érdekfeszítő, illetve hátborzongató elemek listáját, amit elég csak korrekt iparosmunkaként kipipálgatni, hogy az eredmény egy kompetens, szórakoztató film legyen. A horror műfaja azonban nem így működik – vagyis még ha akad is olyan alműfaja, amelynél ez a megközelítés működhet, az, amelyikbe a Baghead megpróbált beilleszkedni, pont nem ilyen. 2024 pedig ugyan nem túl erős eddig horrorfilmek tekintetében, de ennél remélhetőleg csak jobb és emlékezetesebb darabokat láthatunk majd.