Manapság a vallásos témákat feldolgozó horrorfilmekből nincs hiány, a Szeplőtlen mellett elég csak a szintén e hónapban mozikba került Első Ómenre, vagy a tavalyi Apáca 2-re és A pápa ördögűzőjére gondolnunk, hogy csak néhányat említsek a sorból. Úgy fest, hogy a meseszereplők mellett az apácák, a papok és a démoni megszállás uralják a vásznat – hogy mennyire megérdemelten, az persze más kérdés. A Szeplőtlen viszont egy üde színfolt, mert egészen másként illeszkedik a sorba, noha nem hiba nélkül való. Hozzáteszem némi rosszmájúsággal, hogy kevés kivétellel manapság leginkább nulla elvárással ülök be egy-egy filmre, azt pedig nem nehéz túlszárnyalni…
Minden kezdet nehéz
Michael Mohan elsőfilmes rendezőként mutatkozik be a Szeplőtlen (Immaculate) direktoraként, míg a főszereplő Cecília nővért megformáló Sydney Sweeney neve már inkább ismerős lehet (A szolgálólány meséje, Eufória). Az ifjú hölgy nem mellesleg a film egyik producere is. Mellette a szereplőgárda kevésbé ismert neveket sorakoztat fel, a további főbb szerepekben Álvaro Morte (Sal Tedeschi atya), Simona Tabasco (Mária nővér) és Benedetta Porcaroli (Gwen nővér) mutatják be tehetségüket, egészen meggyőző alakítással újfent bizonyítva, hogy jó színészekért nem feltétlenül kell Hollywoodba menni.
A film egy röpke, ám annál hatásosabb bevezetéssel egyértelművé teszi, hogy a történet nem egy szokványos apácazárdáról szól, és hogy valami nagyon nincs rendben ott. Na nem mintha másra számítottunk volna ugye. Eztán behúzza a féket, és lassan indulva, hosszú, borongós snittekkel operálva szinte elfeledteti velünk a történteket, miközben a hangsúlyt a főszereplőre helyezi. Michael Mohan és a forgatókönyv ügyesen sáfárkodik a rendelkezésre álló 89 perc játékidővel, apránként megismerjük a főszereplő sorsát, azt is, hogy miként lett Cecília nővér apácává, illetve hogyan is került egy amerikai apáca egy olasz kolostorba. Bár tény és való, hogy igazán csak ezt az egyetlen karaktert kell megismernünk; mellette csupán Sal Tedeschi atya az, akit több mint három szóban lehet (és érdemes) jellemezni. Az egydimenziós karakterek, klisés mivoltuk ellenére is egészen erősek, főleg a színészi játéknak köszönhetően.
A rövid felvezetést és baljóslatú eseményeket követően csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy Cecília nővér valóban kiválasztott – hiszen csodás módon egy gyermeket vár, aki a helyi szakorvos vizsgálatai szerint sem bűnben fogant. A kérdés már csak az, hogy valóban a megváltót hordozza a szíve alatt, vagy valami sokkal gonoszabb dolog rejtőzik a háttérben? Igen, egészen eddig a pontig én is azt hittem, hogy biztosan tudom a választ.
Leszedjük a keresztvizet
A Szeplőtlennel kapcsolatos legnagyobb bánatom az, hogy alkalmasint teljesen feleslegesen bazári és unalmas trükkökhöz – pár idióta jumpscare-hez és nagyjából ugyanannyi tökéletesen öncélú gore-jelenethez – folyamodik. Hogy ezek valamely producer nyomására kerültek bele ilyen formán, vagy a forgatókönyvben, netán az első nagyfilmes rendezőben nem volt meg a kellő (ön)bizalom, valószínűleg sosem fogom megtudni. Mindenesetre sokkal erősebb hangulatteremtéssel, zenével, a snittekkel vagy beállítással is lehetett volna feszültséget teremteni ahelyett, hogy az áhított korhatár besorolás elérése érdekében ezekhez az olcsó megoldásokhoz folyamodjanak. Hogy egyetlen, nagyjából a vallásos témába is illeszthető példát mondjak, a 2015-ös A boszorkány (The Witch) sokkal nyomasztóbb, sőt, sokkolóbb mindezek nélkül.
Amiatt pedig duplán fáj ez az egész, hogy – szégyen, nem szégyen – a Szeplőtlen bizony képes volt átverni, többször is, és erre egészen addig a pillanatig kellett várnom, amíg szenvtelenül az arcomba nem vágják egy nagymonológgal, hogy milyen rosszul is képzeltem a csattanót. Ez nagyjából a film háromnegyedénél következik be, onnantól pedig már egyértelmű, hogy mi a tét. Ennek megfelelően és egyre fokozódó tempóban vált hangulatot és megközelítést is: a lepel lehullott, a kártyák kiterítve. A legeslegutolsó jelenetre pedig (talán félig kényszerből, mert mindent azért a felnőtt korhatár sem bír el) magára talál a rendező: anélkül sokkol, hogy a kelleténél több vérhez és dobhártya-szaggatáshoz folyamodna. Igazán nagy kár, hogy erre több mint 80 percet kellett várni.
Spoilerveszély!
Ugyan meglepő szembesülni azzal, hogy Tedeschi atya titokban Krisztusi kereszt egyik szögén található bőr- vér- és csontmaradványokból klónozni akarja a megváltót, mégis egy egész sor kérdést hagy nyitva maga után. Ha el is hisszük, hogy lehetséges, honnan volt erre pénz és felszerelés, hogyhogy nem a Vatikánban őrzik ezt a hatalmas ereklyét? Az atyát a Jurassic Park dr. Wu-jához, vagy éppen dr. Moreauhoz való hasonlítás komikuma szintén megér egy misét (hö-hö). Emellett számos egyéb apróság felett is nagyvonalúan elsiklunk, például Gwendolyn nővér sorsa egy kis kínzást követően függőben marad, ahogyan az inkvizíciót is megszégyenítő módszerek fölött egy teljes zárda gond nélkül szemet huny.
Emellett felszínesen ugyan, de pár komolyabb kérdést is feszeget a film. A patriarchális berendezkedésben elfogadott csendes, engedelmes, elesett nőideálról; a nők teljes körű alárendeltségéről és jogairól; a vallási dogmák önös érdekből való kiforgatásáról. Valamint a hatásos zárójelenetben a hosszú, kegyetlen küzdelmek után az akaratlan anya meghozhatja a döntést, mely teljességgel szemben áll hitének alapvetéseivel. Ugyanakkor a közönségre bízza annak elbírálását, hogy emberi vagy nem evilági az újszülött; egyúttal azt is, hogy mindezt Cecília a saját szabadsága érdekében, kegyelemből vagy éppen a világ megváltására cselekszi – és hogy számít-e ez egyáltalán.
Amikor azt hiszed, már mindent láttál
A Szeplőtlen ugyan nem hozza el a megváltót, és kicsit olyan mint egy öreg lábos: lyukas és néhol rozsdás, mégis, az alapötlet miatt legalább nem a tizenkettő-egy-tucat kategóriába sorolható. A jegyárat végső soron megéri a már sokat látott horror-rajongónak is, még ha a terem sötétjét elhagyva gyorsan fakulni is kezd az emléke.
És most már a legszürreálisabb moziélményem a Szeplőtlenhez kapcsolódik: az első hangos ijesztgetést követő csendben a hátsó sorok felől érkező gyerekhangok ütötték meg a fülemet. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, de a stáblista legördülése közben megbizonyosodhattam róla, hogy nem sokk hatására hallucináltam. Egy népes társaság vonult el mellettem a lépcsőn, köztük több gyerekkel – a legidősebb talán tíz, de a legfiatalabb legfeljebb hat éves ha lehetett.
Hogy hol tekintettem meg a filmet, az most lényegtelen, és belátható, hogy nem a személyzet dolga a szülők felelősségre nevelése, de egy 18-as korhatár besorolású mozi nem véletlenül kapja meg a plecsnit. Persze nem akarok álszent sem lenni, jómagam talán tizenkettő lehettem, mikor a helyi tékából elhoztam A nyolcadik utast, valamint annak folytatását – és a Szeplőtlen nem a gore és rettegés non plus ultrája, de mégsem gondolnám, hogy egy bőven alsó tagozatos palántának ez kéne legyen az esti elfoglaltsága. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam ki miként nyomorítsa meg lelkileg a saját kölykét…