1999-benTojama Keiicsiró az International Track & Field sikere után újabb bombával örvendeztette meg az akkoriban még – néhány éves – újdonságként ható PlayStation konzol tulajdonosait. A Sony belépője a konzolpiacra egyébként is meglepően jól sikerült, és az olyan szereplők miatt, mint a Resident Evil, a Metal Gear Solid vagy Crash és Spyro, a platform igen gyorsan népszerűvé vált. Ráadásul a Capcom műhelyében összekalapált Resi-sorozat az Alone in the Dark által megteremtett és csúcsra járatott túlélőhorror zsánerét helyezte új alapokra, a Silent Hill pedig pontosan ezt a bravúrt ismételte meg még modernebb, frissebb, intelligensebb stílusban.

Csoda, hogy az első filmadaptációra teljes 10 évet kellett várni, mikor 2006-ban, Silent Hill – A halott város címen a francia Christophe Gans újraálmodta ezt a lelki rémálmot. Mely egyébként videójátékként bőségesen szült jobb-rosszabb folytatásokat, a vásznon azonban csak egy gyengécske Silent Hill – Kinyilatkoztatásra futotta még 2012-ben, másik rendezővel, hogy utána sokáig csend legyen a franchise háza táján. Most azonban Gans tért vissza, ráadásul az egyik legnagyobb közönségkedvenc, a 2001-es Silent Hill 2 direkt adaptációjával. Naná, hogy mi is betértünk a pernyével borított utcákra.
Silent Hill: Szörnyen szeretem
A történet főhőse James Sunderland (Jeremy Irvine), aki rég nem látott kedvese, Mary (Hannah Emily Anderson) invitálására tér vissza Silent Hillbe. A rövid felvezetés ugyan megismerkedésüket mutatja be, a lezüllött, alkoholistává vált férfi kíséretében hamar visszatérünk a helyre, ahol kialakult közöttük az a mindent felemésztő szerelem, mely szakításukat követően sem hagyja nyugodni a fiatalembert. Silent Hill azonban nem ugyanolyan, mint ahogy James emlékezett rá. A sötét utcákat szörnyetegek járják, a kisváros pedig néha átalakul. És bár akadnak még túlélők, ahogy a férfinak, úgy nekik is van vesztenivalójuk – mert olyankor senki nincs biztonságban, mikor Silent Hill egy rémálommá alakul és a legrosszabbat hozza ki mindenkiből.

Újrajátszott élmények
Pont tavaly, az Until Dawn mozipremierjének idején fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy teljesen felesleges adaptációt készíteni egy olyan interaktív filmhez, amely önmagában egy 8 órás horrorfilmnek felel meg, csak éppen a játékos valódi interakciót él át a nézővel ellentétben. Nos, a Silent Hill: Visszatérés mégis ezzel a megoldással él. Mindezt úgy, hogy Christophe Gans az első, 2006-os Silent Hillel egészen szépen adaptált egy kimondottan interaktív horror-kalandot, a végeredményt pedig többnyire a gamerek és a filmrajongók is kedvelték. Sőt, akkor, avagy a többnyire gyenge / gyengébb játékadaptációk (Doom, Alone in the Dark, Holtak háza) korában üde színfoltnak érződött a kultikus túlélőhorror filmváltozata. Éppen ezért is csalódás némileg, hogy miután 20 évet vártunk (már aki) egy folytatásra, az lényegében teljesen feleslegesnek mondható.





Konkrétan jelenetek ismétlődnek meg, szolgai másolatként követve a videójáték történéseit, egy-egy esetben a jellemzően felülről irányított, izgő-mozgó kameraszögeket is átvéve. Ahogy James a nyilvános mosdó tükrében önmagát nézi, majd kimegy a szabad ég alá, a moziban ülve önkéntelenül mozdult a kezem a kontrollerért. De akadtak jelenetek, mikor egyébként is egy játéknak (vagy éppen Tool-videoklipnek) tűnik a produkció, nem pedig mozifilmnek. Persze mondhatjuk, hogy ettől is csak autentikusabb az élmény, de na, a vásznon én azért nem a játékot nézném újra. Pláne, hogy egy-egy esetben maguk a színészek is körülbelül az MI szintjén vannak, ami kicsit kiábrándító. Főleg amikor James úgy sikít, mint egy kislány.
Azért igazságtalan lennék, ha csupa rosszat írnék. A színészek jelenléte és még a hanghordozása is sokszor a videójáték hangulatát adja vissza, komplett zenei betéteket hallhatunk újra, az átváltozó és sziréna hang kíséretében torzuló Silent Hill pedig képes az ember legrosszabb rémálmait megidézni. És persze ezúttal is érezni és tudni, hogy több lapul a felszín alatt, mint elsőre látszik, elvégre mindenki a saját traumáit éli újra ebben a megelevenedett pokolban.
Emiatt az átlagnál kicsit jobb, de azért messze nem kiemelkedő horrorfilm a végeredmény, mely a játék rajongóinak okozhat kellemes pillanatokat, sőt szimpla filmrajongó szemmel is nyújt némi meglepetést, de előbbieknek túlságosan direkt feldolgozás, utóbbiak esetében pedig a nosztalgia és a személyes élmények hiánya okán az a kötelék sem születik meg, amely nemcsak közelebb hozza Silent Hill borzalmakkal teli utcáit, de oda is köt minket. Talán véglegesen.
A 106 perces Silent Hill: Visszatérés 2026. február 5-től nézhető a magyar mozikban, megtekintése 18 éven aluliaknak nem ajánlott.
Forrás: Prorom Magyarország
